**Zevgár variációk**

(DesignArt, Mapping, Metamédia)
Helyszín: http://www. Arnnolfini.hu](http://www. Arnnolfini.hu; 2007, K.É.K., Budapest; Ars Electronica, Linz, 2008
.......................................................................................................................................


*(...) Látták az éjféli kõmûveseket, amint lopva bort locsolnak az alapokra, téglával madárárnyékot fognak, és egy évben csak három hónapon át vágnak épületfát, de sosem újholdkor, nehogy férgek költözzenek belé; látták, hogyan suttognak a kõnek, mielõtt kalapáccsal lesújtanak rá, hogyan vetnek keresztet tulajdon szájukra minden reggel, mielõtt munkához látnak (...)*

*A szépség oly súlyos, megalkotása oly sok fáradságot igényel, hogy a vele való minden találkozáskor megkönnyebbülést érzünk - mert az energia úgy oszlik el a világban, hogy bizonyos mennyiségû munkát mindig megtakarítunk a szépség által. Az az erõfeszítés, amit mások a szépségbe ölnek, megszabadít minket a kimerüléstõl, szükségtelenné tesz bizonyos mennyiségû erõfeszítést. Ez a forrása a szépség élvezetének. Tulajdonképpen megpihenünk a szépben. Ugyanezen okból viszont az, aki a szépséget megalkotja, nem élvezheti, és nem találhat benne enyhülést. (...)*

*(...) Ezerkilencszázhetven táján a belgrádi egyetem építészeti karának professzora, Bogdan Bogdanovics a világ minden földrészérõl vonzani kezdte a hallgatókat, fõként azokat, akik azt szerették az elõadásokon hallani, amire nem számítottak, s kevésbé az olyanokat, a többséget, akik könyvtõl, egyetemtõl pontosan azt akarták kapni, amit elvártak. (...)*

*(...) Bogdanovics nagymester (azt szerette, ha így hívják) kurzusának hallgatói között abban az idõben volt két bagdadi diák is, két féltestvér, bizonyos Abu Hamid és Ibn Jazid Termezi. (...)*
*(...) Gazdagok voltak és szépek, amiért is borotválták a fejüket, hogy ne szálljanak rájuk a nõk, míg tanulmányaikkal foglalatoskodnak. Két foltos sivatagi kutyát (...) és egy közös rémálmot hoztak magukkal Belgrádba.
Ez az álom nemzedékrõl nemzedékre szállt a családjukban, s "Zevgár"-nak, azaz ökörjáromnak nevezték, mert e lidércnyomást a család valamennyi férfitagja együtt vonszolta a nyakában. (...)*

*(...) Hamar szárnyára kapta a hír Bogdanovics végzõsök számára tartott szakszemináriumait, amelyeket egy rendkívüli, már-már titokzatos pedagógiai vonás jellemzett, s amelyek az építészetet nyelvként, a városokat pedig ennek a nyelvnek a szótáraként értelmezték. (...)*

*(...) Abu Hamid és Ibn Jazid Termezi egy furcsa, szögletes formájú építészeti jelekbõl álló szótár mellett döntöttek. (...)*

*(...) A jelek (...) egyáltalán nem építészeti egységek alaprajzai vagy települések térképrészletei voltak, hanem a hieroglifáktól a görög gyorsíráson át a szláv glagoljicáig, a legrégibb ábécék sokszorosra felnagyított betûi.
A kinagyított és egyenként bemutatott jelek valóban úgy hatottak, mintha építmények alaprajzai lennének. Bogdan Bogdanovics módszerét arra a tényre alapította, hogy egy adott kultúra ábécéjében felismerhetõ e kultúra építészeti nyelve, illetve ennek a nyelvnek az írott formája is. (...)*

*(...) Ibn Jazid Termezi és Abu Hamid által kiszemelt nyelv ábécéje valójában õsi hazájuk ékírása, a sumér civilizáció írása, mely a mai Irak területén elhelyezkedõ egykori babilóniai városokkal, Urral és Urukkal áll kapcsolatban. Ez a felismerés különös erõt kölcsönzött nekik. (...)*

*(...) Megállapították, hogy az õsi Gilgames eposzról van szó, és a verssor, amit feladatul kaptak és amibõl fel kellett építeniük a városukat, az özönvíz leírását tartalmazó agyagtábláról származik. Ez a verssor, amely településük alapjául szolgált, és amelynek szavaira épületeiket emelték, a borzalmas, minden életet elpusztító esõket írta le. (...)*

*(...) A halhatatlanság a vízben fogan és a vízben vész el - hangzott annak az agyagtáblának az üzenete, amelynek szavait házakká változtatták. (...)*
*- A városunkat tehát el lehet olvasni!*
*Zevgárnak nevezték el, ama bizonyos rémálom nyomán, azt remélve, hogy ezáltal le tudják gyõzni a lidércnyomást.*
*- Mi már úgyis évszázadok óta Zevgárban lakunk - vonták meg a vállukat. - Miért ne emelhetnénk hát házakat is benne?*

*- Egyébként pedig, miért is ne lakhatnánk egy versben? Egy verssor úgyis akkor a legjobb, ha lakni lehet benne.*

*(...)- Néha úgy tûnik elõttem - mondta Ibn Jazid Termezi -, hogy a múltamban a nappalok és az éjszakák nem abba a rendbe illeszkednek, amely szerint valójában rámköszöntenek.*
*Emlékezetemben minden elmúlt éjszakám más elmúlt éjszakáimmal olvad egybe, a nappalok pedig a nappalokhoz kapcsolódnak; mint amikor rézsút, oldalról nézed a sakktáblát, és a fekete mezõt a feketével, a fehéret a fehérrel kötöd össze. Csak így láthatod a múltat, ha rézsút nézed, ahogy a királynõ és a futó teszi, és külön sorba rendezed a nappalokat és az éjszakákat.*
*A jelen, a nappalok és az éjszakák változása, csak a király, a bástya és a gyalog szemszögébõl látszik.*
*A király, a bástya és a gyalog igazában nem is látnak mást, mint a jelent.*
*Ezt a jelent persze látja a királynõ is, az egyetlen kettõs látású figura.*
*A jövõt azonban csak a ló ismerheti. Látómezejének kétharmadával a jelen, egyharmadával a jövõ felé fordul... Fájdalom, mi nem vagyunk lovak. (...)* (Milorad Paviè)


A fenti szövegtöredékek Milorad Paviè *"A két iraki diák"* címû novellájából származnak. A novella egy kortárs táncdarab inspirálója, mely darab díszletének bizonyos - vetített - részeinek megalkotásával engem bíztak meg.

A képeken látható utópikus város alaprajza, a babilóniai Ur (ma Irak) és a Gilgames egyik verssorának (*"A halhatatlanság a vízben fogan és a vízben vész el..."*) egymásravetítésébõl áll össze. Egy hipotetikus rekonstrukciója annak az "olvasható" városnak, amelynek tervein Ibn Jazid Termezi és Abu Hamid dolgoztak.

Egy háromdimenziós modell három állapota. Kották (méretek), áttetszõ szerkezeti-, végül bevilágított állapot. Az animáció képi állaga teljes mértékben szoftveres manipuláció eredménye. Egy olyan kódsoré, amely egy képszekvencia több egymást követõ kockáját egyesíti és jeleníti meg azok összegzéseként. Egy ideig a látómezõben tartja a már lepörgetett képeket, a jelenbe rántva a múltat. Bizonyos értelemben emlékezni tud a már látott képekre, így nem a pillanat, hanem a folyamat (egy nagyobb kiterjedésû idõ) válik láthatóvá. Ha a várost testként fogjuk fel, akkor valójában forgás-, pontosabban mozgástestet(ket) látunk. A kép elmosódottsága több vegyértékûvé teszi azt. Az általános perspektíván belül folyamatosan új alperspektívák keletkeznek. A kép képlékenyebbé, a test gesztussá válik. A test racionális volta megkérdõjelezõdik. Itt-ott felvillannak irracionális, a test belsõ rációját meghazutoló formák. Ez az irracionalitás gondolatébresztõ. Inspirációforrás. A kamera pozíciójának és sebességének megfelelõen ez az idõbéli megjelenítés azt az illúziót kelti, mintha nem ugyanazt a testet látnánk, hanem annak folyamatos átalakulásban lévõ átmeneti (formakeresõ) állapotait. Egyfajta formai nomadizmus ez. Kissé hasonlóan ahhoz, ahogyan a dolgok születni szoktak, és ahogy az emlékezet folyton átalakítja õket.

Mindig foglakoztatott a mûfajok közötti átjárások lehetõsége, így az álló és mozgókép viszonya is. Miként lehet – teszem azt – az idõbeliséget belevinni az állóképbe, de nem narratív (irodalmi) módon, hanem formai narrációként, amely nem más mint egy rögzített formakeresõ aktus. Az elsõ bekezdésben vázolt eljárás célja állóképsorozatok (szekvenciák) generálása. A mozgóképváltozat csak a folyamat demonstrálása végett fontos.

Korábban megfigyeltem, hogy az állóképen a mozgás dinamizmusa jobban érzékelhetõ, mint egy mozgóképen. Amennyiben ezt a jelenséget kiterjesztem az építészetre (az építészet állóképként is felfogható), olyan építészeti formakeresõ módszert kapok, melyet a késõbbiekben inspirációforrásként kezelhetek a konkrét tervezésben (Lásd Music center). Igazán meglepõ volt számomra, hogy a módszer nagyon hasonló eredményekhez vezetett, mint amilyeneket Zaha Hadid vagy Frank O. Gehry egyes munkáiban láthatunk. Náluk is a mozgás dinamikáját tektonizáló, a futurizmusra emlékeztetõen folyékony, máskor meg kifejezetten lágy formákról van szó (Frank O. Gehry, Guggenheim Museum Bilbao).

Természetesen nem volt célom ezeket a formákat reprodukálni vagy imitálni. Nem is lehetett volna, hiszen az én módszerem leginkább arra alapoz, hogy az idõ sûrítése által olyan formák születnek, amelyek legfeljebb sejthetõek, de nem kiszámíthatóak. Úgy is mondhatnám, hogy ebben az esetben az algoritmus rendeltetésével ellentétes eredményeket produkál. Az algoritmusokat általában úgy tervezik, hogy azonos inputok esetén azonos outputokat számoljanak. Itt azáltal, hogy az animáció sebessége és a kép telítettsége paraméterezhetõ (akár randomizált módon is), a kapott képszekvenciákban gyakorlatilag nem lesz ismétlõdõ elem. A nagy variációs lehetõség olyan irányba tereli a formakeresést, ahol a meglepetésfaktor és az irracionális vonatkozás felerõsödik.

Érdekes megfigyelni, miként válhat valami tudatos (az algoritmus) irracionálissá, miként lehetséges az, hogy módszeresen generálhatunk magunknak inspiratív, emocionálisan is hatni képes élõképeket. Volt számomra ebben a játékban valami vizuálisan igézõ hatás, ami meglepett, mert egyébként nem vagyok a formák rabja. Valószínû, hogy mindez azért lehetséges, mert tulajdonképpen az egészet nem én csinálom. Csupán elõidézek, elindítok egy folyamatot, melyet a késõbbiekben nem tartok maradéktalanul kontroll alatt. Egy kis idõ eltelteltével könnyen el tudok vonatkoztatni személyes érintettségemtõl. Valóban olyan ez, mintha készen kapnám az egészet. Ezen a ponton elérkeztem oda, hogy egy (gyakorlatilag) végtelen sorozatból kiválaszthatom a célomnak leginkább megfelelõ darabokat ahhoz, hogy leszûkítve a spektrumot valós inspirácóforrásként tudjam õket használni a következõ lépésben. A hangsúly itt már a kiválasztáson (a döntésen) van, nem pedig a közvetlen elõállításon. Nem tûnik tehát erõltettnek a ready-made-del való párhuzam, ami a leképezésnek és a rendszerelvû attitûdnek igen sajátos, számomra jelentõs és vonzó
megnyilvánulása.